Joyce Maynard – Függőség
[Under the Influence]
Első Maynard könyvem után azt kell mondanom, ez a nő
aztán ért a karakteralkotáshoz és az emberi kapcsolatokhoz. Na meg az íráshoz.
A regény valóban a függőségről szól, méghozzá elég tág értelemben: megjelenik itt a „klasszikus” jelentése, az alkoholtól való függőség, de
sokkal inkább szól az emberek közti függőségről, amely rengetegféleképp jelenik
meg.
A központi szálat főhősünk, a középkorú Helen függése jelenti, akinek sosem volt kifejezetten könnyű élete. Korábban az alkohol
rabja volt, majd ezt leküzdve egy tehetős házaspárhoz, Havillandékhoz kezd el
túlságosan kötődni, akik szinte úgy bánnak a felnőtt nővel, mintha csak
örökbefogadott gyermekük lenne.
A Függőség is egyike azoknak a könyveknek, amelyek esetében nem a
cselekményen van a hangsúly, sőt ez mondhatni mellékes, viszont nagyon érdekes
élethelyzeteket és kapcsolatokat mutat be. Nagyjából az első 50 oldalig nehézkesebben haladtam, utána viszont már alig
tudtam letenni, mert rettentően érdekelt, hogy mégis mit tartogat a könyv.
És hogy
mit tartogat? Nos, az biztos, hogy Maynard regénye a szó kicsit sem
hagyományos értelmében véve ijesztő. Ijesztő, mert bemutatja, hogy mennyire
könnyen kezdhetünk el mélységesen kötődni valaki(k)hez, ez mennyire hamar csaphat át függésbe, mennyire
kiszolgáltatottá válhatunk ezáltal, és mennyire brutális tud lenni az a pillanat,
amikor rájövünk, hogy hazugságra épült minden. A könyv egyszerre szól a
felszínességről és a legmélyebb bizalomról, bemutatja, hogy mennyire fontos,
hogy meg merjünk nyílni mások előtt, megbízzunk másokban, ugyanakkor, ha nem megfelelően
válogatjuk meg a társaságot, mekkora zuhanás vár ránk.
A regény ad némi bepillantást Helen
múltjába, ami sokat segít abban, hogy megértsük jelenlegi viselkedését. Aztán megérkezünk a jelenbe, amikor is elérkezik a sorsfordító pillanat: a nő összebarátkozik a Havilland házaspárral,
amelynek következményeként mintha kitárulna előtte a világ. Helen alig hisz a szerencséjének, ám a lelke mélyén úgy érzi, hogy nem méltó a házaspár figyelmére. Szép lassan azonban elmerül ebben a meghökkentően befogadó közegben, a csillogásban, az állandó jelenlétükben, abban az érzésben, hogy semmi sem elképzelhetetlen, és nem létezik többé a magány. Hirtelen minden
lehetségesnek tűnik.
Azonban, mint tudjuk: igazán nagyot zuhanni csak jó
magasról lehet.
„Barátok. Mi minden van ebben az egyetlen szóban! Sokan azt mondják: csak barátok vagyunk, amikor valamelyik kapcsolatukról beszélnek, mintha a barátság kevésbé értékes viszony volna, mint a szerelmeseké vagy az úgynevezett lelki társaké. De számomra talán nincs is olyan kötelék, amely többet jelentene a barátságnál. Az igaz és tartós barátságnál.”
4/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése