Michael Cunningham – Az órák
[The Hours]
Íme a könyv, aminek kicsit sem élveztem az olvasását,
de mégis megérte elolvasnom.
Ez így paradoxonnak hangozhat, de tényleg erről
van szó. Cunningham díjnyertes regénye egyáltalán nem hosszú, egyáltalán nem
bonyolult nyelvezetű vagy összetett cselekményű, mégis mondhatni szenvedtem
vele, ééés ezek után mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy azt éreztem: ez a
könyv hozzám tett valamit. Örülök, hogy legyűrtem. De még egyszer nem fogom
elolvasni.
Ha létezik olyan, hogy művészfilm, akkor miért ne
létezne olyan is, hogy „művészkönyv”? Nos, számomra Az órák az volt. Nyomasztó
és kissé elvont. De nagyon érdekes. És persze elgondolkoztató.
A könyv egyetlen nap cselekményét öleli fel, méghozzá
három különböző nő szemszögéből, akik mind más-más időben élnek, és eleinte
úgy tűnik, nem sok közös van bennük – azonban hamar rájövünk, hogy ha leásunk a
lelkük legmélyére, akkor ijesztő hasonlóságokat találunk. A három nő közül az
egyik maga Virginia Wolf, aki a történetben épp a Mrs. Dallowayt veti papírra, majd
a második világháború után pillanthatunk be egy látszólag tökéletes háziasszony
gondolataiba, aki épp az előbb említett regényt olvassa, és nem tud kiszakadni
belőle, végül pedig megismerjük Clarissát, immáron a 20. század végén járva,
aki épp egy haldokló barátjának szervez partit, és akit a férfi csak Mrs.
Dallowaynak becéz. A közös pont tehát jól láthatóan Virginia Wolf regényéhez
kötődik, de ennél sokkal durvább mélységekről van szó, ami összeköti a három
nőt. És ezek a mélységek nem vidámak. Viszont nagyon is életszerűek, ettől lesz
ennyire nyomasztó, és a maga furcsa módján szinte megindító a könyv.
A könyv alapvetően az emberi lélekről szól, az
elkeseredettségről, kétségbeesésről, és a néma segélykiáltásról. Rém sok
igazság van a sorok mögött, és a maga nehézkes módján, nagyon is át tudtam
érezni helyenként. Ezzel együtt (vagy épp ezért?) nehezen haladtam vele, és nem
tudtam elképzelni, hogy milyen lezárásra számíthatok – azonban Cunningham
nagyon szépen megoldotta, a különböző sorsok szálai lenyűgözően összefonódtak a
végén, én pedig valahol megkönnyebbülten, de mégis nehéz szívvel tettem le a
regényt.
Egyébként a Jaffa Kiadó idén adta ki ezzel a csinos új
borítóval a könyvet, ami szerintem remekül sikerült, nagyon kis trükkös ez a
duplaborítós megoldás, és szerencsére abszolút táskabarát a könyv, úgyhogy
könnyű magunkkal vinni bárhova.
Egyszer mindenképp ajánlom az elolvasását azoknak, akik
nyitottak az ilyen mélységekre - rá kell hangolódni, de megéri.
„Valakinek meg kell halnia, hogy a többiek megbecsüljék az életet.”
3.5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése