2017/05/05

Bizarr és furcsa, de működik | April G. Tucholke - Wink Poppy Midnight

April Genevieve Tucholke – Wink Poppy Midnight

Az biztos, hogy a Wink Poppy Midnight eddig az év legfurcsább olvasmánya.

Hihetetlenül megosztó a könyv: egyszer imádtam, máskor utáltam, de az kétségtelen, hogy magába szippantott azzal a roppantul egyedi, picit nyomasztó, picit álomszerű, és nagyon misztikus hangulatával. Annak a tipikus esete, amikor az ember nem csupán látja maga előtt a történetet, hanem érzi az illatokat, az ízeket, a textúrákat - miközben mintha fátyolos köd borulna mindenre, mintha folyamatosan álom és ébrenlét határán lebegnénk.

A könyvre nincs jobb szó, mint az, hogy különleges - a szó mindenféle értelmében. Olyan az egész mint valami kissé morbid álomszerűség mesékkel, titkokkal, érzésekkel, és rengeteg furcsasággal.



Nekem egyébként tetszenek ezek a furcsaságok: az egész világ, amely annyira a valóságtól elrugaszkodott, miközben a szereplők számára mégis teljesen természetes. Ahogy papírzacskóból eszegetik a koktélparadicsomot, meg olívaolajos fagyit, parmezános pattogatott kukoricát, és kurkumás tejet fogyasztanak mellé. Ahol úgy hívják a szereplőket, hogy Midnight, Bee Lee, Leaf, Alabama, meg Buttercup. Szóval az egész annyira életidegen és szürreális, de mégis van egy nagyon eredeti, kicsit sötét hangulata ezáltal, ami nekem kifejezetten tetszik.

A történetet három nézőpontból ismerhetjük meg. Wink a tipikus elvont lány (majdnem azt írtam, hogy lény, és ez egyébként még talán találóbb is lenne), aki makkmintás szoknyát hord, fahéj illata van, Árváknak hívja a testvéreit, és folyton tealevelekből jósol meg meséket mond. Poppy a tökéletes lány megtestesítője. Tökéletesen szép és talán tökéletesen gonosz is. Midnight pedig a szerencsétlen, meg nem értett művészlélek, akinek óriási szíve van, amelyet egyesek ki is használnak. Róluk szól tehát maga a történet, amelyből sokáig nem tudjuk, hogy mi lesz. Sőt. Még a végén sem egészen értem, hogy mi volt ez az egész, nehéz kihámozni belőle az értelmét, de azt hiszem, hogy nem is ez a könyv lényege. A lényeg az egyedülálló hangulata, az a morbidság, amely átjárja a lapokat, és az a megfoghatatlan valami, ami miatt szerettem olvasni a könyvet, és alig vártam, hogy jobban beleássam magam.


A Wink Poppy Midnight egy rettenetesen megosztó könyv, ez a helyzet. Engem némileg emlékeztetett a Bone Gapre, illetve A hazudósokra is, bár inkább csak hangulatában és elvontságában. Így tehát legfőképpen azok számára ajánlom, akiket vonz valamilyen szinten ez a vonal, akik nyitottak egy picit talán öncélú, elképesztően szokatlan, sötét hangulatú és baljós, de igazán érdekes történetre. A borító egyébként 10/10 (az eredetit vette át a kiadó, aminek én speciel nagyon örülök), véleményem szerint tökéletesen átadja a könyv tartalmát, szóval ebből ki lehet indulni.

„… de hát éppen a csendes emberek azok, akikkel vigyázni kell.”

3.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése