2017/02/23

Egy megtört család jellemrajza | Celeste Ng - Amit sohase mondtam el

Celeste Ng – Amit sohase mondtam el
[Everything I Never Told You]

Néha az ember kezébe kerülnek olyan könyvek, amelyekről nagyjából az első oldal után érzi, hogy tényleg mesterművek. És néha – bár teljes mértékben elismeri ezeknek a zsenialitását – mégis kissé akadozva halad az olvasásukkal, hiába ragadja magával a téma és a hangulat. Egészen egyszerűen azért, mert a könyv maga annyira tömény és erős, hogy nem lehet másként fogyasztani, mint részletekben. Tudjátok, mint a feleseket – részletekben adagolva, hogy ne üssön ki. Na, nekem valami hasonló élményt nyújtott az Amit sohase mondtam el.

A könyv címe egyébként remekül kifejezi a regény mondanivalóját, méghozzá picit más értelemben, mint első blikkre gondolnánk, na de ne szaladjunk így előre.




A regény középpontjában egy halott kínai-amerikai tinédzser lány, Lydia áll – méghozzá meglehetősen sokféle értelemben. A ’70-es években játszódó történet során ugyanis megismerünk szemelvényeket családjának életéből akkorról, amikor még meg sem született, amikor még életben volt, illetve azt követően is, méghozzá a Lee család minden tagjának nézőpontján keresztül. Iszonyat érdekes megfigyelni egy frusztrált család belső működését, a (nem létező) kommunikációt, a félelmeik sokszor csalóka kivetüléseit, azt, hogy mi hajtja őket, mik a céljaik, kinek akarnak megfelelni - és mekkora fájdalmas katyvasz kerekedik mindebből.

Annyira sokrétű könyvről van szó, hogy nehéz szavakba önteni. Egyfelől adott a fent említett mikro-környezet működésének bemutatása, ezen van a legnagyobb hangsúly, de ehhez elkerülhetetlenül kapcsolódnak mindenféle társadalmi-szociális-morális kérdések is, amelyek alapjaiban meghatározzák a vegyes összetételű család mindennapjait és gondolatait. Minden egyes sor mögött vibrál a frusztráció, tényleg szinte tapintható.


Roppant érdekes megfigyelni, hogy bár napjainkban is erősen jelen van a rasszizmus, ez akkoriban sokkal erőteljesebben jelent meg. A családfő, James olyan erősen hordozza magában az ebből és a beilleszkedési kényszerből fakadó frusztrációt, hogy akaratlanul is átülteti ezt gyermekeibe is. Ezáltal pedig olyan sérelmek és lappangó félelmek jelennek meg, amelyek aztán végzetesek lesznek. Ez most így nagyon hatásvadászan és drámaian hangzik, de nem az – ez mindössze a szomorú valóság. Míg a család nagyobbik hányada a beilleszkedési és megfelelési kényszer miatt vergődik, addig az ízig-vérig amerikai feleség, Marilyn épp az ellenkezőjével küzd: beolvadás helyett ki akar törni, meg szeretné mutatni magát, és nem csak háziasszonyként óhajt érvényesülni. Ez azonban ellenkezik férje vágyaival, aki csak annyit szeretne, hogy Marilyn, azért, hogy minél inkább átlagos család legyenek, szép csöndben teljesítse be a klasszikus női princípiumot (hello Ákos!), ez pedig óhatatlanul újabb és újabb frusztrációk forrása lesz. Miután a nőben tudatosult, hogy saját élete félre siklott, nem tudja megvalósítani terveit, elhatározza, hogy elsőszülött lánya, Lydia lesz az, aki beteljesíti mindazt, amire ő vágyott, de nem tudta elérni. Ez mind szép és jó és becsülendő, csak épp a legfőbb kérdés fölött siklik el: vajon Lydia is erre vágyik?


Szóval a könyv rendkívül összetett, érdekes, és súlyos: egyfelől családi jellemrajz, másfelől ha nagyon szeretnénk, akkor még thrillerre utaló jegyeket is felfedezhetünk benne minimálisan, bár ez elenyésző. Legfőképp azonban egy tragédia – a szó klasszikus és kissé elvonatkoztatott értelmében is. Tragédia egy lány halála miatt, és tragédia egy egész család miatt, amelyet végső soron a társadalmi beidegződések hajszoltak bele a kilátástalanságba. Itt már csak az a kérdés: Lydiát már semmi nem hozza vissza, de a család számára vajon van még innen kiút?

„Egy hónapja folyton ilyeneket mondott: viccesen hangzó, de egyáltalán nem vicces dolgokat. Ahányszor csak meghallotta a saját hangját, a nyelvébe harapott, de már későn. Nem értette, miért mond ilyeneket Nathnek, mert akkor valami sokkal fájdalmasabb dolgot kellett volna megértenie: hogy Nath mindjobban emlékezteti saját magára, mindarra, amit el akart felejteni a saját gyerekkorából.”

4.5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése