Túlélni a túlélhetetlent | Julia Heaberlin - Véres margaréták

Julia Heaberlin – Véres margaréták

[Black-Eyed Susans]

Előre leszögezem, hogy aki egy klasszikus, akciódús, fejkapkodós thrillert vár a Véres margarétáktól – ahogy a fülszöveg sugallja -, az minden bizonnyal csalódni fog. Ennél ugyanis kicsit összetettebb, és szavakba önthetetlenebb a könyv.

Alapvetően egy meglehetősen misztikus atmoszférába csöppenünk, és ez a kicsit borzongatós misztikum vegyül egy amolyan lány a vonatonos érthetetlenséggel és zavarodottsággal, amely minden oldalt átjár, és sokáig nem tudjuk, hogy mi is ez valójában, mit fog ebből kihozni a szerző.

A texasi Tessa Cartwright életébe fejébe kapunk bepillantást, aki első ránézésre kiegyensúlyozott felnőtt nőnek tűnhet, azonban élete korántsem nevezhető vidámnak. És most roppant finoman fogalmaztam.


Tessát ugyanis tinédzser korában egy őrült elrabolta, és megpróbált vele végezni, méghozzá meglehetősen kegyetlenül: élve eltemette egy sírba további lányokkal együtt - akiket később csak "Margarétákként" emlegetnek. Tessának azonban szerencséje volt, mert végül megtalálták, így egyedül ő élte túl a „margarétás gyilkos” ámokfutását.

Na de képzeljük csak magunkat a helyébe (inkább ne), egy ilyen sokkoló esemény után nyilvánvaló, hogy soha nem lesz már kiegyensúlyozott az élete. Hiába járt pszichiáterhez, és telt el sok-sok hosszú év, amely alatt saját lánya is született, a múlt mumusai érthető módon nem tágítanak. Tessán érezni, hogy beletörődött ebbe, nem várja azt, hogy valaha normális életet élhet, azonban van egy hatalmas motivációja, amely mégis arra sarkallja, hogy nap mint nap felkeljen, megpróbáljon mosolyogni, és az átlagoshoz a lehető legközelebb álló életet folytatni – ez a motiváció pedig nem más, mint saját lánya, aki éppen annyi idős, mint amennyi ő volt, amikor is a „szörnyetege” elrabolta.

Amiről azonban sokáig senkinek nem beszél, és egyre nagyobb nyomásként nehezedik rá, az az, hogy meggyőződése, hogy anno nem a gyilkosát fogták el, aki most siralomházban várja kivégzését. Biztos benne, hogy a szörnyeteg még szabadlábon van, és bár ezzel kezdetben próbált nem törődni, elnyomta magában, de az érzés egyre inkább felőrli. Így úgy döntött, ismét felnyitja magában a sokáig titkolt sebeket, és ismét szembenéz – immáron felnőtt fejjel, elhivatottabban – a múlt borzalmaival.

A könyv tehát voltaképp azt a lelki és főleg szellemi folyamatot mutatja be, ahogy Tessa próbál megbirkózni a felfoghatatlannal, amely során múlt és jelen között ugrálunk, hogy teljesebb képet kapjunk, és Tessával együtt érthessük meg a történéseket. Ami azonban a legmegdöbbentőbb, az az, hogy ahogy Tessa, úgy mi is egyre inkább azt érezzük, ahogy haladunk előre a cselekményben, hogy a nő valójában tudja, hogy ki a gyilkos. Mindig is tudta. Mindvégig ott volt a fejének egy hátsó, eldugott kis szegletében, amelyhez azonban félt hozzányúlni. Tudta, de mégsem tudta. Félt előhívni, félt belegondolni, félt szembenézni.

Továbbá nagyobb hangsúlyt kap annak a folyamatnak is a bemutatása, amely során ismét előásnak egy rég eltemetettnek hitt ügyet (haha, micsoda szóviccek), és egy csapat elszánt, lelkiismeretes védő ügyvéd és törvényszéki szakértő megpróbál megmenteni egy ártatlanul elítélt embert.

Amint láthatjuk tehát, tényleg nem egy klasszikus pszicho-thriller a Véres margaréták, megtévesztő is lenne pusztán így besorolni. Alapvetően a könyv túlnyomó része lassú folyású, az utolsó néhány oldalon azonban felpörögnek az események, hogy aztán végül zárásként ismét kissé belassuljunk.

Véleményem szerint lehet, hogy némileg előbb kellett volna lezárni a történetet, mert így egy picit szájbarágósra sikeredett, de tény, hogy azok számára, akik idegbajt kapnak a függővégtől – amelyet a műfajban végképp előszeretettel alkalmaznak a szerzők -, azok számára ez kellemes csalódás lesz. Mondjuk úgy, választ kapunk mindenre, miközben picit mégsem, legalábbis bennem maradtak azért kérdőjelek: néhány dologba érdemes lett volna jobban belemerülni, ami segíthetett volna alaposabban megérteni a motivációkat, míg más eseményeknél néha azt éreztem, hogy indokolatlanul nagy hangsúlyt kaptak, miközben igazából lényegtelenek a sztori szempontjából, és még csak nem is különösebben érdekesek.

Összességében azonban nekem mégis tetszett a könyv, ami nagyban köszönhető annak, hogy nem voltak elvárásaim, csak kinyitottam, és hagytam magam sodródni. Talán ennyi a titka.

„A normalitás mindig megpróbál hozzám bújni, de rendszerint eltolom magamtól. Az anyám az egyik pillanatban brownie-t készített, a másikban holtan feküdt a konyhakövön. Számomra ez a normalitás alapvonala.”

4/5