Köszönjük, ilyet inkább ne | Danielle Paige - A Gonosz ébredése

Danielle Paige – A Gonosz ébredése

[The Wicked Will Rise]

Danielle Paige „újrahasznosított”, feje tetejére állított Óz-sztorijának első kötetétét, a Dorothynak meg kell halniát (halniát?) imádtam. De tényleg. Szóval iszonyatosan izgatott voltam, amikor végre megérkezett a második rész.

És iszonyatosan csalódott, amikor végül az utolsó lap elolvasása után becsuktam a könyvet.

Mert mégis mi a franc volt ez? Mindaz, ami az első rész zsenialitását, esszenciáját adta hiányzott ebből a könyvből. És nem pótolta semmi mással, pusztán ürességet hagyott maga után. Valahogy annyira vérszegényre sikeredett, hogy egyszerűen nem találom a szavakat.

Mintha csak Paige az első könyv sikerén felbuzdulva azonnal túl akart volna lenni a második könyvön, és csak írt személytelenül, üresen. Semmi hangulat, semmi izgalom, semmi semmi. Tényleg nem értem.

Azonnal az események közepébe csöppenünk, pont ott, ahol az első könyv véget ért (mellesleg szerintem ez sem egy szerencsés húzás ilyen formában), és bár csak pár hónap telt el azóta, hogy az első részt olvastam, mégis kellett jó néhány oldal, mire sikerült „akklimatizálódnom” és felvennem a ritmust, beazonosítanom a szereplőket, Paige ugyanis semmiféle támpontot nem nyújt ehhez. A történet a harc közepén ért véget, így azon nyomban kardcsapások és varázslatok sűrűjében találja magát a gyanútlan olvasó, mindenfajta bemelegítés nélkül. A küldetés továbbra is az, hogy a kansasi Amynek, akit az előző részben harcossá képeztek, meg kell ölnie Dorothy Gale-t, alias Ózfölde ügyeletes diktátorát, valamint ugyancsak gonosszá vált sleppjét: a jól ismert Madárijesztőt, az Oroszlánt, és a Bádogembert. (Itt olvashattok a fényévekkel jobb első részről bővebben.)

És lényegében más sem történik 360 oldalon keresztül, mint folyamatos öldöklés, utazgatás, és öldökölni akarás. Vontatott és meglehetősen unalmas a cselekmény, és hiányzik a tényleges kommunikáció, a gondolatok és érzések megjelenítése, meg úgy nagyjából minden, ami karaktert ad egy könyvnek, továbbá amitől eredeti és emlékezetes lesz egy történet. És ez mérgessé tesz, mert Paigeben ott van a lehetőség, baromi ütős történetet rittyentett az első résszel, jól felkeltette az érdeklődésemet, és erre odaadja folytatásként ezt. Nem szép dolog.

Oké, azért nem azt mondom, hogy az egész könyv egy értékelhetetlen szemét, vannak érdekesebb részei, sőt egy-két kifejezetten jó jelenet is helyet kapott, nem szenvedtem azért az elolvasásával. Csak egyszerűen nem értem. Mintha két egészen különböző ember írta volna a két könyvet. Egy tök jót meg egy tökre szart nem jót.

Ezzel együtt azért nem adom fel, várom a sorozat harmadik részét is, és remélem, hogy abban már visszatér az, amit annyira szeretek Ózföldében, a hangulatban, a karakterekben. Ahol ténylegesen elveszek a sorok között, átvezet a valódi Paige-féle Ózföldére, egy igazi mesevilágba, amely igaz ugyan, hogy totálisan abberált, semmi kedvesség vagy báj nincs benne az eredeti történetből, de mégis egészen lenyűgöző.

Addig pedig egy jó tanács: aki még nem olvasta volna, annak erősen tudom ajánlani a sorozat első kötetét (Dorothynak meg kell halnia) - azzal a kiegészítéssel, hogy túl nagy elvárásai ne legyenek a második résszel kapcsolatban. Vagy legyenek. Nekem nem jött át. De mint tudjuk: ízlések és pofonok.

„Loncillata volt a levegőnek, és vágyakozással töltött el, amikor beszívtam. Csak az út végén ismertem fel, hogy amit érzek, az a remény.”

csak az első rész miatti jóindulatból 3.5/5