Könyvértékelő: Leena Lehtolainen - Egyszer úgyis meg kell halni

Leena Lehtolainen – Egyszer úgyis meg kell halni

[Tappava säde]

Igen, valóban úgy tűnhet, hogy újfent egy skandináv krimit hoztam. Igen, valóban a skandináv krimik sorozat részeként jelent meg nálunk a könyv. Na de! Leena Lehtolainen könyve mindezek ellenére nem egy skandináv krimi! Annál jóval több.
Ha sikerül túltenni magunkat eme tévedésen, és megpróbáljuk nem olyan elvárásokkal olvasni a könyvet, mintha ténylegesen skandináv krimi lenne, akkor meglehetősen újfajta olvasási élményt kaphatunk.

A könyv az én meglátásom szerint egy egészen rendhagyó „lélektani pszicho-krimi”. Itt nincs nyomozási szál, nem gondolkozunk azon, hogy vajon ki lehet a gyilkos, ugyanis hamar felfedi magát, de még csak a motivációin sem agyalunk. Mert az is egyértelmű. Egyértelműnek tűnik. Aztán idővel rájövünk, hogy talán még sem az áll a dolgok mögött, amit elsőre gondoltunk.

A főszereplőnk Säde, a harmincas éveiben járó egyedülálló nő, aki világéletében arról volt híres, hogy másokon segít, őt pedig eltapossák. Ennek megfelelően tehát egy családon belüli erőszak áldozatainak szállást nyújtó otthonban, az Oltalmaz-lakban dolgozik. A történetet Säde meséli, aki eleinte teljes mértékben megtestesíti a nagybetűs teszetoszaságot (de nehéz volt ezt szépen kifejezni), és engem eleinte fel is húzott ezzel a hozzáállásával. Legszívesebben jól megráztam volna, hogy hé, szedd össze magad!
Azonban a történet folyamán teljes személyiségfejlődésen megy keresztül, amely már-már hihetetlennek - és hiteltelennek - tűnt számomra. Megtanult kiállni magáért, kezébe vette a dolgok irányítását, úgy viselkedett és úgy beszélt, amelyeket a kezdeti Säde-ból sosem néztem volna ki. Itt elgondolkoztam, hogy ez mégis hogy történhetett? Mennyire hiteles ez így? Ezen viszont nem érdemes megakadnunk, mert ígérem, a könyv választ ad minderre. Idővel. És ettől lesz valahol igazán „szép” a történet.

A viszonylag nyugalmas Oltalmaz-lakban – már amennyire az lehet, egy agresszív férjük elől nőket befogadó szociális otthon – azonban kezd felbolydulni az élet. Miután egyik védencüket végül halálra veri férje, mintha kezdene lecsapni az igazságszolgáltatás láthatatlan őrangyala: a bántalmazó férfiak elkezdenek szépen sorban hullani, mint a legyek. Egyik haláleset rejtélyesebb, mint a másik, de a rendőrség tehetetlen, ugyanis mindegyik eset balesetnek tűnik. Mi azonban természetesen tudjuk, hogy szó sincs erről.

A történet klasszikus értelemben nem pörgős vagy fordulatos, sőt eleinte olyan semmilyennek, kidolgozatlannak tűnt. Ám mégis azt gondolom, hogy rendkívül izgalmas, méghozzá több szempontból is.
Egyfelől nagyon fontos problémára hívja fel a figyelmet, amelyre a társadalom hajlamos csak legyinteni, és lerendezni annyival, hogy „miért nem hagyja ott a férjét, ha megveri”. Nos, ennél sokkal-sokkal többrétűbb, komplexebb a dolog, és a könyv remekül felhívja erre a figyelmünket. Ennek során rámutat a finn szociális rendszer hibáira, valamint hiányosságaira.
Másfelől nagyon érdekes lélektani-pszichológiai regény ez. Ahogy már korábban írtam erről, Säde személyiségfejlődése, valamint a történések megélése ügyesen jelennek meg, és az olvasó nagyon közel érzi magát hozzá. Érdekfeszítő figyelemmel kísérni az ő nézőpontjából az események alakulását, szépen lassanként lehámozni róla a rétegeket, akárcsak - a könyv hasonlatával élve - egy érett articsókabimbóról, hogy aztán valóban megismerhessük őt. Hiába gondoltuk a történet elején, hogy na már ki is ismertük ezt a szerencsétlen vénlányt, idővel rá fogunk jönni, hogy még nem.

 A magyar címválasztás eleinte olyan „na adjunk valami címet a nyolcezredik skandináv kriminek”-típusúnak tűnhet, de ez kérem ugyancsak tévedés, mert remekül kifejezi mindazt, amiről a könyv szól. Sikerült átgondolni, és megfogni a könyv esszenciáját.

Eléggé „forró kása-kerülgető” módon írtam meg ezt a könyvértékelőt, de elárulom, ez nem véletlen. Erről a könyvről különösen nehéz úgy írni, hogy ne spoilerezzek - ha pedig valaki tud finnül, annak már maga a cím is egy nagy spoiler -, de amúgy is: itt nem a cselekményen van a hangsúly. Szerintem legalábbis.

Azt kell mondjam, ennek a könyvnek tényleg „van mélysége” (bármilyen hülyén hangzik is ez). Érdemes kicsit alámerülni benne, és felfedezni.

4.5/5